2013. május 27., hétfő

Szerencse?

Időről időre találkozom kedves (tényleg kedves) rokonnal, ismerőssel, akik elmondják, hogy micsoda szerencse, hogy  ilyen okosak ezek a gyerekek, hogy tudtam/tudom őket ilyen sokáig szoptatni, és még sorolhatnék sok-sok tényezőt az életemből, ami szerintük szerencse. Ilyenkor általában kedvesen mosolyogva csak annyit mondok: oh, igen! Mondom ezt azért, mert igen, én is örülök neki, hogy ilyen okosak, meg hogy ilyen sokat szopiztak stb. De hogy ez mind pusztán szerencse volna!? Oh, nem! Ez munka, lemondás és küzdelem.
Főleg a szopi.
Az elmúlt hat évben 4,5-et szoptattam és a harmadik gyerekem még nagyon messze van a leszokástól. Két napja volt egy születésnapi buli, ahová nagyon szívesen elmentem volna, de mivel a legkisebb, aki 10 hónapos még szopik és ha megébred éjjel, akkor anya kell neki, nem mentem el. Ja, igen, mert éjjel megébred és szopik is. Holott a fogorvosok szerint az éjszakai szopi árt a fogainak, ezért legkésőbb egy éves korig abba kell hagyni az esti, éjjeli szoptatást. Szerencsére, (mert ez is mekkora szerencse már!) neki még egy foga sincs, így lelkiismeretfurdalás nélkül szopizhat éjjelente. 
Na meg egyébként is, hogy van ez?! Még nem alussza át az éjszakát? Néznek rám sokszor kerek, lesajnáló szemekkel. Erre általában azt válaszolom, hogy nem, de a mi családunkban ez nem is elvárás.
A kórházból tápszer recepttel küldenek haza szinte kivétel nélkül minden babát. Én kidobtam, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy kételkednek a szoptatási képességeimben. Elhatároztam, hogy az a gyerek szopizni fog és úgy is lett.
Társadalmi elvárás, hogy az éjjeli szopiról mielőbb le kell szoktatni a gyereket. Nálunk nem az és nem is vagyok hajlandó emiatt kellemetlenül érezni magam. 6 éve nem aludtam át egy éjszakát sem, ahhoz képest egész jól tartom magam, nem igaz?! Bizonyítékként csatolok gy képet :D
Ha szoptatni kezdek valahol diszkréten, de nyilvánosan, akkor az emberek totál megborulnak. Nem tudom jobb szóval elírni a reakcióik együttesét. Főleg, ha már két lábon közlekedő gyerekről van szó. Két évest szoptatni!? Az már boszorkányság!
4 hónapos kortól kezdve kéthetente a védőnő, havonta a gyerekorvos (akit egyébként nagyon szeretünk) kérdezgeti, hogy mit eszik, miért nem eszik és hogy-hogy nem eszik!?!? És elmondják minden alkalommal, hogy higgyem el, hogy az anyatej már nem elég a gyereknek, aki 8 hónapos korára megháromszorozta a születési súlyát. Most akkor nekem hisznek, vagy a szemüknek?
Miért van ez a nagy szoptatás- ellenesség? Vagy nem ellenességről van szó, pusztán tudatlanságról? Inkább hitetlenségnek nevezem.
 
Higgyetek az anyákban!
 
Ez nem szerencse kérdése!