2013. augusztus 3., szombat

Ami nem öl meg, az erősít!


Az elmúlt két napunk eseményeit azért írom le, nehogy feledésem homályába merüljön. Emlékezni akarok rá és mindig a szemem előtt tartani, hogy ami nem öl meg, az erősít.

Szerdán éjfél körül feküdtem le, este még jógázni voltam, kiegyensúlyozott lettem, jókedvű és kicsattanóan egészségesnek éreztem magamat. Ehhez képest másnap reggel hatkor arra ébredtem, hogy nem bírok nyelni és nagyon fáj a torkom és nem akar semmi működni azon a részen. Valahogy nagy nehezen letuszkoltam egy, majd még egy panadolt, próbáltam reggelit enni, de az már nem jött össze. Reggel nyolcra Boldával a Fül-Orr-Gége klinikán kellett lennünk betegfelvételre. Hatalmas szerencsénk volt, hogy mi lehettünk az elsők, így lényegében nem is kellett várnunk. Ambulancián Péter bácsi megnézte, mehettünk a betegfelvételi irodába, ott még játkok is vannak a sarokban, aláírtam egy halom papírt, amikkel átmentünk a társalgóba, ahol újabb játékok vártak ránk, egy lájtos lázmérés után ismét aláírhattam egy rakás papírt, majd a következő állomás, a labor következett. Ettől egy kicsit tartottam, de igyekeztem aggodalmamat nem kimutatni és felidéztem Boldának kedvenc hallgatós meséjét, a Hófehérkét (Rutkai Éva előadásában,- zseniális):
"Tél volt, kiszakadt a felhõk dunnája, sûrûn hulltak a hópihék a világra. Hulltak kunyhókra, hulltak kastélyokra, bevonták szép fehér takaróval a királyi palota tetejét is. A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tûvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belõle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kerten a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában: "Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében."
No, épp ezt fogjuk odabent játszani, három kövér vércseppet csinálunk. Bolda szeme felcsillant: Lesz bent tű?? Kicsit gyanúsnak tűnt a lelkesedés, de simán ment minden, tartotta az ujjacskáját, érdeklődve figyelte, hogy mi történik a piros vérével. (hiába, no, nőből van, Kómi már rég parádézott volna).
Következő állomás az osztályos orvosi kezelő, ahol még egy alapos vizsgálaton esett át. Annyira kedves volt a doktorbácsi és a nővér is, hogy még arra is szó nélkül hajlandó volt, hogy a fülvizsgálathoz lefeküdjék az asztalra, ami előtte sosem tett meg (önszántából). Lám, mire képes pár gyermeki nyelven mondott szó, pár kedves érintés. Végül az utolsó állomás, a hallásvizsgálat következett, ehhez már nagyon nem volt kedve, de elmeséltem neki, hogy ez a doktornéni egy kacskaringós labirintus végén lakik és izgalmas lesz megtalálni. Az alagsor legutolsó szobájában van ugyanis és valóban szűk, kanyargós folyosókon kell eljutni hozzá. Itt megtudtam, hogy 30 decibeles halláscsökkenést okoz a sok trutyi a dobhártya mögött. Azt eddig is észrevettük, hogy nem hall szegény, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.

Kómi és Rozga eközben dédiztek a mamával, Kornél pedig derékig érő gazban keresgélte az út menti mezőn a teherautója pótkerekét.

Másnap reggel...

vagy esetleg érdekel valakit a pótkerekes sztori??? A teherautón a pótkerék az alvázhoz van rögzítve egy szerintem nem teljesen jól fejlesztett módon. Kb egy bowden tartja, már amíg tartja, de ezen a fülledt csütörtöki reggelen csütörtököt mondott. Apropó azt tudtátok, hogy ez a szólás miből ered? Régen a puska, ha nem sült el, azt mondta, hogy "Csött", csöttöt mondott, aztán később ezt bővítette a népnyelv csütörtökre. Szóval a pótkerék egy körforgalomban úgy döntött, hogy felnőtt és önálló életet szeretne kezdeni, és elvágtatott a pusztába. Kornél délig kereste, de akkor meglett a kis ebadta. Az őrangyal vigyázott rá, mert ha ez nem egy körforgalomban haladva 20-nál, hanem mondjuk a nyílt pályán 80-nál szakad le, akkor akár emberéletbe is kerülhetett volna.  (Valahogy úgy, hogy itt 6:24-nél átmegy a kerék a néni fején.)

Másnap, azaz Bolda műtétjének reggelén a torkom egy merő hólyag volt, az "agyamból" a torkom felé pedig véres, gennyes cafatok szakadtak le időnként. Minden ízületem fájt, alig bírtam mozogni, a nyakamon az összes nyirokcsomó megdagadva, hát szóval állati szarul voltam. Kornél elvitte Boldát műtétre, anyukám átjött. Próbáltam inni, de amikor azt hittem, hogy nyelek, akkor felfelé ment a folyadék lefelé helyett. Összeszedtem magam és egy busszal elvonszoltam a kis testemet a körzeti orvoshoz, aki meglátván a kis tenyészetemet, első körben leküldött laborra, aztán a fülorrgégészetre. Eközben Boldát betolták a műtőbe.

A labor felé haladva megrohamoztam az ingyen vízautomatát, hogy legalább valami folyadék legyen bennem, mielőtt megcsapolnak, hja mert azt nem is mondtam, hogy összesen annyi aprót sikerült itthon összekaparnom, ami két buszjegyre elég. Szerencsére a labor (külön épületszárny, földszintjén) légkondis és tök gyorsan végeztem. Fül- orr- gégészet második emelet a főépületben, na oda már élőhullaként cipeltem fel a testem, lerogytam az első székre és vártam. A papíromra az volt írva: Sürgős. De ez látszólag senkit nem érdekelt, az asszisztens néni be sem vette, azt mondta majd hívja a sorszámomat. Tovább vártam. Közben Boldus túljutott a műtéten, fel is ébredt és belekezdett aznap délutánig tartó fő elfoglaltságába: a hányásba.
Vééééégre hívták a számomat, beléptem, odaadtam a papíromat, lerogytam az ottani székre és vártam, hogy a doktornő végigolvassa. Amikor végzett rámpillantott és kedvesen megkérdezte:
- Nem akar mondani valamit?
- Igazából alig bírok beszélni, szóval ha nem muszáj, akkor nem, de mit kellene mondanom?
Szerencsére tényleg nagyon kedves volt és empatikus, rögtön átlátta, hogy komoly a probléma, de amikor belenézett a tokromba, végső elismeréssel nyilatkozott: Hm, szééép! Mivel szegről-végről ismerősöm a doktornő, nagyon kedvesen emlegetni kezdte a szép gyermekeimet is, no ezen a ponton elbőgtem magam, mert eszembe jutott a szép lánykám, aki élete eddigi legnehezebb napján nélkülem fekszik a fül-orr-gége klinika egyik ágyán. Hát ha már úgyis potyognak a könnyei,- gondolta a doktornő- meg sem fog kottyanni egy endoszkóp, naaaagyon naívan nyitottam a számat neki. Komolyan nem akarom tudni, hogy hogyan jut a cucc az orromból a hangszálaimhoz. Hosszas egyeztetés után receptek garmadával léptem ki, ekkor volt fél 12, árnyékban 36 fok (lett volna, ha lett volna árnyék). Azonnal ki akartam váltani a recepteket, ezért utolsó energiatartalékaimat felhasználva ellépdeltem (ekkor már minden ízületem fájt, derekam, térdeim, csípőm)  a Penny Market melletti gyógyszertárba. Annyira kábult voltam már ekkor, hogy nem vettem észre, hogy a patika megszűnt, csak amikor benn álltam már a helyiség közepén és üres volt, akkor vettem észre, hogy eljöttem két létrás festő és három egyéb munkás mellett. Kicsit sem volt ciki kifelé jövet...

Fogalmam sincs, hogy honnan szereztem erőt a hazaútra, a buszmegállóban már guggolni tudtam csak. Végre megjött a busz, felszálltam irtó lassan, mert már csak így ment, és elindulva a busz belsejébe menet megláttam az egyik ülésen gyerekkori barátnőmet, akivel kb 5 éve nem találkoztam már. Szinte látomásnak tűnt, és tkp most, hogy írom, nem is vagyok biztos benne, hogy tényleg ott  volt...
Bolda eközben folytatta a hányást. 
Én itthon bedőltem az ágyba és kivontam magam a forgalomból.
Anyukám ez idő alatt idejött reggel, utána elvitte Kómit és Rozgát fagyizni a Ledinára, ahol az oviban meglátták Kómi csoporttársait, ezért Kornél ott maradt velük játszani. Anyukám visszatolta Rozgát a Dédihez, majd 11 után visszament Kómiért az oviba, Rozga aludt a babakocsiban, ezért őt ott hagyta a Dédinél addig, majd együtt visszamentek a Dédihez Rozgáért, majd hazajöttek hozzánk. Innen hazament, és hozott nekünk ebédet, aztán eltolta Rozgit a városba babakocsival és kiváltotta a gyógyszereimet, majd visszajöttek hozzánk. Innen Kómival elmentek, hogy elvigyék Lidit sétálni a Dédihez, majd onnan még haza. Szerintem több mint 10 kilómétert gyalogolt 36 fokban.
Bolda délután négykor toppant haza Apával a saját kis lábain, és a kissé még donaldkacsás hangján, altatógázt árasztva magából vigyorogva bekiáltott: hello, megjöttem! Részéről ennyi volt az orrmandula műtét. Semmi se fájt neki, csak egy kicsit a kanül helye, és néha még szólt, hogy "jön a hányás", de már nem jött szerencsére. Olyan stramm kis nő!!! (Visszaemlékezésként: http://oldalbolda.blogspot.hu/search/label/orrmandula%20m%C5%B1t%C3%A9t) Büszke vagyok rá! Hatalmas megkönnyebbülés, hogy a gyerek végre hall! Nyugodtan és csendesen alszik, biztos nem lehetett pihentetően aludnia neki sem abban a hangzavarban, amit csapott alvás címén, most szerintem kezdi kipihenni magát, sokkal jobb fej lett :D

Én még aznap bevettem a két adag antibiotikumot, másnapra már éreztem, hogy megmaradok. A következő napokat is még súlyos elszigetelődésben töltöttük, szájmaszkot használtam továbbra is, nehogy a gyerekeket megfertőzzem.

Ezúton emlékezem meg a penicilin felfedezőjéről, Alexander Flemingről születésnapja alkalmából, ugyanis ő is épp augusztus 6-án született, mint a fiam és épp 100 évvel az én születési évem előtt :)
Nélküle, életemnek ezen a pontján tutira elpatkoltam volna.
 Köszönöm!!!


 Alexander Fleming, by Howard Coster, 1944 - NPG x136472 - © National Portrait Gallery, London

 (http://www.npg.org.uk/collections/search/portraitLarge/mw223754/Alexander-Fleming)