Ágyban párnák közt...

Egy hete kapott el minket a kórság, én kezdtem múlt pénteken délelőtt 10 órától váltam az illemhelyiségünk rendszeres látogatójává, 11 órától kezdve pedig ordibáltam a mosdókagylóval is, vagy mindkettőt egyszerre. Rég voltam ennyire pocsékul. Bárminemű folyadék (tea), illetve étel (keksz) maximum 3 percet töltött a szervezetemben és lényegében módosulatlan formában távozott. Este hatkor kihívtam az ügyeletet. Addigra már csillagokat láttam, és Bolda is szopott legalább háromszor. Másfél óra múlva kiérkezett a pofátlanul fiatal és jóképű doki, megvizsgált, vérnyomást mért, pulzust számolt, és közölte, hogy szíve szerint most hívna egy mentőt. Mondtam neki, hogy felejtese el, én nem megyek kórházba, ezt a problémát helyben kell megoldania, mert nekem szoptatnom kell. Kár, hogy ide most nem tudom bemásolni az arckifejezését. Adott egy szurit, meg hatásosnak mondott gyógyszereket (amúgy tényleg azok voltak) írt föl, és a lelkünkre kötötte, hogy ha nem áll el a hányás, akkor bemegyünk a kórházba. Szerencsére éjjel 11-re elállt.
Borzasztó 3 nap volt (én fogytam négy kilót, persze kettő már visszamászott alattomosan), Kornél is és Mama is kidőlt a sorból. A Papa nagyon hősiesen tartotta a frontot, hozta-vitte Kómit, gyógyszereket hozott, kaját hozott, szóval ő volt Mindenki Megmentője.
Kómi ebben a három napban csak aludni járt haza. Esténként Kornéllal minden erőnket összeszedve fürdettünk, altattunk.
Egyik este amikor Papa hazahozta Kómit és ő elkezdett föl-alá rohangálni "Otthon JÓ, Otthon JÓ!" felkiáltásokkal, mi meg, büszke szülők csak néztük a boldog gyermeket, rájöttünk, hogy mennyire hiányzott egész nap!

Nagyon rendhagyó napok voltak, Kómi reszeltcsokisrezseltmogyorót evett a Dédinél, (és még ki tudja mimindent, amiről nem tudunk), együtt fürödhetett Boldával, bár nem így képzelte, úgyhogy végig azt dumálta, hogy "Bolda ki!", mármint úgy értette, hogy vegyük ki mellé a vízbe, aztán amikor elkezdte bemerni Boldához a vizet, akkor gyorsan véget vetettem a murinak.


Arra is rájöttem ebben a három napban, hogy nemsokára ovis lesz a fiam és hát ez borzasztó, hogy idegenek karmai közé juttatom, úgyhogy most sokkal többet foglalkozom vele, na nem mintha eddig elhanyagoltam volna, de például nem ültem vele egész nap a szőnyegen, mint most a napokban. A minap kibontottam egy Karácsonyra kapott puzzle-t, amire az van írva, hogy 3 éves kortól ajánlott és elsőre tényleg nem tudott vele mit kezdeni, de mondjuk még életében nem látott még csak hasonlót sem. Két napja az a program, hogy ülünk az új asztalánál (együtt raktuk össze pár napja,- az is nagy buli volt) és összerakjuk, majd kiburítjuk a puzzle-t. Már nagyon jól megtanulta. Most már ott tartunk, hogy én adogatom az elemeket, ő pedig a helyükre teszi őket, ellenben, ha hagyom, hogy ő válasszon, akkor előbb van mega fejében, hogy hová akarja rakni és úgy választ elemet, viszont akkor általában rosszat húz, de nem látja be, hogy nem passzol, akkor is erőlteti. Érdekes.

Mindenesetre most beszerzek néhány hasonló elven működő, de egyszerűbb játékot, hogy egyedül is sikerélménye legyen.



Boldát próbálom újra a hintába szoktatni kicsit. Már feljebb kellene állítanom, mert rájöttem, hogy azért nem kedveli a helyet, mert egyedül van és nem lát ki. A minap azonban én vasaltam mellette és beszélgettünk közben.



A kedvenc helye most a játszószőnyeggé avanzsált gyapjú párnahuzat (special thanx to Dédi), amin általában hanyatt fekszik és nézeget, dumálgat, gyűröget valami rongyot, de a doktornéni tanácsára időnként hasra fordítom. Nagyon rövid ideig bírja.

Olyan édes kis ívet vesz fel ilyenkor. Tisztára olyan, mintha egy rajzfilmfigura lenne.