Répa, retek, mandula...

Szerdán műtötték Kómit.

Ezennel hivatalosan is utálok mindenkit, aki azt mondja, hogy oh pikk-pakk túlvannak rajta a gyerekek, meg hogy piti dolog, hát üzenem mindenkinek, hogy inkább szülök két gyereket, mint még egyszer ez a két nap. Nincs erőm részletezni, a lényeg, hogy Kómi egy hős, de hát pasiból van na...
Jó, hogy egy nap után haza lehetett jönni, mert kezdte totál elhagyni magát. Kicsit most jobb kedvre derült, de hát halálosan meg van sértődve a világra, különösen rám, hiába, erre nem lehet felkészíteni. Hiába mondtam neki el előtte minden lépésről lépésre, meg hogy, hogy fájni fog, szerencsétlen el sem tudja képzelni, hogy milyen mértékű fájdalomról van szó. Kijátszottnak, átvertnek és csalódottnak érezte magát és nem érti, hogy minek kellett ez a kínzás, amikor semmi baja nem volt (épp).

Szóval kivették az orrmanduláit, lefaragtak a torokmanduláiból és felszúrták a fülét. A dokink és az altatóorvos egymástól függetlenül hüledeztek nekünk utána, hogy milyen fantasztikusan okos volt Kómi a műtőben és hogy akkora orrmandulája volt, hogy tele lett vele a doki tenyere, amikor kijött.

Az altatásból szépen ébredt, lassan, hiszti nélkül, igazából ha rajta múlt volna végigaludta volna az egész napot, de nem szabadott hagyni, persze inni nem akart, semmit nem volt hajlandó bevenni a szájába egészen estig, amikor viszont már akkora fájdalmai voltak, hogy homeo és Schüssler só teljesen esélytelen volt.

A szomszéd ágyon egy 3 éves kislány volt az anyukájával, a nő komplett hülyének nézett. A kislány az "elücsörgök a sarokban és csinálom amit anyám mond" típusú gyerek, aki naponta kb 20-szor spontán elmondta, hogy "Anya! Szejetlek" Na ezzel szemben ismered a fiamat... totál frusztráltan éreztem magam a csajtól. De ne mondja nekem senki, hogy normális, ha egy kislány azanyja után kiabál, hogy anya szejetlek, amikor az anyja pisilni megy a szobából nyíló WC-be....

Szinte semmit nem aludtam a kórházban töltött éjjel, mert nem szabadott szopnia az ujját (a vákum miatt) és arra figyeltem egész éjjel, hogy húzogattam ki a szájából a kezét.

Na, szóval így állunk, nagyon jó újra itthon, bár első reggel 2,5 órán át csak sírt, nem akarta bevenni a fájdalomcsillapítót sem, másnapra (azaz mára) rájött, hogy ez segít, úgyhogy reggel sírva ugyan, de önként kérte. Reggel és este kap, egyre csökkentem az adagot, de hát ha azt akarom, hogy valamit is letuszkoljon a torkán, akkor muszáj.

Ágyban párnák közt...

Egy hete kapott el minket a kórság, én kezdtem múlt pénteken délelőtt 10 órától váltam az illemhelyiségünk rendszeres látogatójává, 11 órától kezdve pedig ordibáltam a mosdókagylóval is, vagy mindkettőt egyszerre. Rég voltam ennyire pocsékul. Bárminemű folyadék (tea), illetve étel (keksz) maximum 3 percet töltött a szervezetemben és lényegében módosulatlan formában távozott. Este hatkor kihívtam az ügyeletet. Addigra már csillagokat láttam, és Bolda is szopott legalább háromszor. Másfél óra múlva kiérkezett a pofátlanul fiatal és jóképű doki, megvizsgált, vérnyomást mért, pulzust számolt, és közölte, hogy szíve szerint most hívna egy mentőt. Mondtam neki, hogy felejtese el, én nem megyek kórházba, ezt a problémát helyben kell megoldania, mert nekem szoptatnom kell. Kár, hogy ide most nem tudom bemásolni az arckifejezését. Adott egy szurit, meg hatásosnak mondott gyógyszereket (amúgy tényleg azok voltak) írt föl, és a lelkünkre kötötte, hogy ha nem áll el a hányás, akkor bemegyünk a kórházba. Szerencsére éjjel 11-re elállt.
Borzasztó 3 nap volt (én fogytam négy kilót, persze kettő már visszamászott alattomosan), Kornél is és Mama is kidőlt a sorból. A Papa nagyon hősiesen tartotta a frontot, hozta-vitte Kómit, gyógyszereket hozott, kaját hozott, szóval ő volt Mindenki Megmentője.
Kómi ebben a három napban csak aludni járt haza. Esténként Kornéllal minden erőnket összeszedve fürdettünk, altattunk.
Egyik este amikor Papa hazahozta Kómit és ő elkezdett föl-alá rohangálni "Otthon JÓ, Otthon JÓ!" felkiáltásokkal, mi meg, büszke szülők csak néztük a boldog gyermeket, rájöttünk, hogy mennyire hiányzott egész nap!

Nagyon rendhagyó napok voltak, Kómi reszeltcsokisrezseltmogyorót evett a Dédinél, (és még ki tudja mimindent, amiről nem tudunk), együtt fürödhetett Boldával, bár nem így képzelte, úgyhogy végig azt dumálta, hogy "Bolda ki!", mármint úgy értette, hogy vegyük ki mellé a vízbe, aztán amikor elkezdte bemerni Boldához a vizet, akkor gyorsan véget vetettem a murinak.


Arra is rájöttem ebben a három napban, hogy nemsokára ovis lesz a fiam és hát ez borzasztó, hogy idegenek karmai közé juttatom, úgyhogy most sokkal többet foglalkozom vele, na nem mintha eddig elhanyagoltam volna, de például nem ültem vele egész nap a szőnyegen, mint most a napokban. A minap kibontottam egy Karácsonyra kapott puzzle-t, amire az van írva, hogy 3 éves kortól ajánlott és elsőre tényleg nem tudott vele mit kezdeni, de mondjuk még életében nem látott még csak hasonlót sem. Két napja az a program, hogy ülünk az új asztalánál (együtt raktuk össze pár napja,- az is nagy buli volt) és összerakjuk, majd kiburítjuk a puzzle-t. Már nagyon jól megtanulta. Most már ott tartunk, hogy én adogatom az elemeket, ő pedig a helyükre teszi őket, ellenben, ha hagyom, hogy ő válasszon, akkor előbb van mega fejében, hogy hová akarja rakni és úgy választ elemet, viszont akkor általában rosszat húz, de nem látja be, hogy nem passzol, akkor is erőlteti. Érdekes.

Mindenesetre most beszerzek néhány hasonló elven működő, de egyszerűbb játékot, hogy egyedül is sikerélménye legyen.



Boldát próbálom újra a hintába szoktatni kicsit. Már feljebb kellene állítanom, mert rájöttem, hogy azért nem kedveli a helyet, mert egyedül van és nem lát ki. A minap azonban én vasaltam mellette és beszélgettünk közben.



A kedvenc helye most a játszószőnyeggé avanzsált gyapjú párnahuzat (special thanx to Dédi), amin általában hanyatt fekszik és nézeget, dumálgat, gyűröget valami rongyot, de a doktornéni tanácsára időnként hasra fordítom. Nagyon rövid ideig bírja.

Olyan édes kis ívet vesz fel ilyenkor. Tisztára olyan, mintha egy rajzfilmfigura lenne.